A magyar házak mágikus ereje

2928541

A magyar házak mágikus ereje

Nincs hozzászólás a(z) A magyar házak mágikus ereje bejegyzéshez

Miközben a keleti térrendezés – a kínai feng shui és az indiai vasati – divatja egyre szélesebb körben terjed, már-már a feledés homályába merül az ezeréves magyar házépítési szokásrend, mely nemcsak a földrajzi adottságainkra épült, hanem a magyar lélek mágikus erejét is keretbe foglalta.

Van egy álmom. Ebben az álomban Magyarországon olyan házak épülnek, amelyekből teljesen egyértelműen kiderül egy idegen számára, hogy csakis Magyarországon járhat. Ezek a házak őseink tudása alapján, természetes anyagokból, a magyar térrendezés jól bevált szabályai szerint készülnek, és jó bennük élni. Nekünk, magyaroknak olyan magas szintű építészeti, térrendezési hagyományunk és jelképrendszerünk van, amely minden utánzást fölöslegessé tesz, és amelyben az idegen elvek meghonosítása csupán zűrzavart okoz.
A magyar ház szerkezete olyan kozmikus alapokon és jelképrendszeren nyugszik, amelyek a Teremtés folyamatának valós ismeretéből születtek. Nem véletlenül négyszögletes a házak alaprajza, nem véletlen az ablakok formája, osztása, nem véletlen a házak tájolása, a kapuk elhelyezése, s nem véletlenek a különböző díszítések, ugyanis a magyar ház egy térbeli összetett rovásjel, amely a jelképek ismerői számára pontosan olvasható.

A magyar parasztház formája általában egy hosszú téglalap volt, amely a rövidebbik végével az utcafrontra nézett, és az utcafront felé a tetőt egy ágasfa tartotta. Ezt az ágasfát Boldogasszony fájának nevezték, és a házat, amikor lehetett, keletre tájolták. A házat hosszában mestergerenda osztja, amelynek faragása a Tejutat jelképezi.

A tető
A parasztházak teteje nagyon hosszú ideig kizárólag sátortető volt, amit kontyos tetőnek vagy süvegnek hívtak. Ezt később sokfelé felváltotta a nyeregetető, mert a ház alapterülete hosszában megnyúlt. Nemcsak azért ilyen a formája, mert a hó és a víz könnyen lecsúszik ezekről a tetőkről. A tetőt a ház hosszában minden esetben a mestergerenda tartja. Hogy mitől mester ez a gerenda? Mert fontos szerepe van a házban. Ha egy gyermek megszületett, arccal kelet felé, a mestergerenda alá fektették a bölcsőjébe. Ha valaki meghalt, ugyancsak a mestergerenda alatt ravatalozták fel, és éppen fordítva, arccal nyugatnak. A mestergerenda mutatta az utat a léleknek, hová érkezzen, és merre távozzon. A „Mester” segítette az érkezőt és a távozót. A Mestergerendára csillagot, tejutat, szárnyas napot, illetve teremtés-szimbólumokat faragtak. Régen pontosan tudták azt is, hogy a gerenda melyik részére kell faragni azt a csillagot, vagyis pontosan ismerték a szimbólum jelentését.

A csúcsjel
A tetőszerkezet tetején a legtöbb régi házon megtalálható valamilyen csúcsjel. Általában tulipánt, csillagot, keresztet, X-jelet, gömböket, kettős keresztet faragtak egymás fölé. (hogy miért épp ezeket a jeleket? Mert az ősi rovásírás első betűi egyben isteni jelképek. Az A betű az Anyaisten, a B betű az Atyaisten (X), a D betű pedig a testet öltött Atyaisten, vagyis a Fiúisten (+).

A bejárat
Magyarországon nagy hagyománya volt a faragott vagy festett kapubejáratoknak. Ezek a kapuk nagyon sok olyan ősi szimbólumot „felvonultattak”, amelyek a ház lakóinak spirituális védelmét szolgálták. A kapuk boltíve természetesen itt is az égboltot jelképezte: a kapu fölötti galambdúc a portát védő szellemek, az ősök lakhelyeként készült.
Annak idején a kapura festett, illetve faragott jelek pontosan úgy olvashatóak voltak, mint ma bármelyik betűvel írt szöveg.
Régen létezett a magyar kapukon egy „lélektükörnek” nevezett domború, fényes Nap-forma. Aki belépett, először mindenképpen szembetalálkozott saját képmásával, így megvizsgálhatta a lelkiismeretét, vajon jó szándékkal jött-e. A kapura feliratok is kerültek, amelyeknek természetesen szintén védő, áldó szerepük volt. Mint például: „A bejövőnek szállás, a kimenőnek békesség.” Vagy: „Jószívű jóbarát kapumon béjöhetsz.”
A sok kapun ma is látható körbefutó hullámvonal-faragás eredetileg olyan kétfejű kígyó volt, amely védte-őrizte a portát. Ez a kétfejű kígyó egy csillagkép az ég északi sarkkörén.

A Tűzhely
A ház lelke. Ezért is került mindig a ház közepére. Őseink a tűznek különös jelentőséget tulajdonítottak, Bármilyen nagy ünnep volt, a családból valaki mindig otthon maradt, hogy vigyázzon a tűzre. Ugyanis a tűznek folyamatosan égnie kellett, az év egyetlen napját kivéve, amikor megszentelték és újragyújtották. A tüzet tilos volt piszkálni, nem volt szabad szemetet beledobni, nehogy megsértsék az Ős szellemét. A családi tűzhely azonos volt a családi múlttal, jövővel, jelennel, összetartozással, ezért óriási illetlenségnek számított, ha valaki például a szomszédba ment parazsat kérni, mert a saját tüze kialudt. (Még ma is él a mondás: háztűznézőbe mennek a lányok a fiús házhoz – ez is abból ered, hogy a tűzben a ház szelleme lakik, így a „háztűz” az egész családot, nemzetséget, vérvonalat jelképezte).

About the author:

Leave a comment

18 − négy =

Back to Top