Felsőzsolca – árvíz után

110

Felsőzsolca – árvíz után

Nincs hozzászólás a(z) Felsőzsolca – árvíz után bejegyzéshez

A kiöntött Bódva ugyan már visszahúzódott, de a nyomok pontosan leírták az események szörnyűségeit. A város bejáratánál óriási homokzsák-hegy áll, szerte az utak mellett kihasadt, rongyos fehér zsákmaradványok.

2010. június 26-án elkísértem a Civil Mozgalom adományait szállító teherautót Budapestről Felsőzsolcára. Eredetileg csupán fotókat akartam készíteni az árvíz pusztításáról, az emberek nehézségeiről. Mint egy száguldó riporter – néhány kattintás. A történet azonban túllépett rajtam.

Könyörtelen és sokkoló élmény látni a romokat, félig vagy egészen összedőlt házakat, konténert, amibe szétázott, elrohadt emlékeket, az eddigi életet dobálja lehorgasztott fejjel a gazda. Az épnek tűnő épületek ablakai nyitva, torokkaparó dohos szag árad kifelé, a lakók pedig némán vagy pityeregve rámolgatják megmaradt apróságaikat. Csend van. A falak derékmagasságig nedvesen sötétlenek a betört víz szintjét jelezve.

Döbbent szemlélődésem közben az egyik házból kiszólnak: „Be lehet jönni körülnézni”. Bemegyek. Két idősebb nő és két fiú tétován tesz-vesz. Céltalan mozdulataik sok mindenről árulkodnak. Beszédbe elegyedünk. Elmondják, nincs értelme a teherautó tartalmát lesni, hova is tennék a bútorokat? Előbb a házat kellene felújítani. Az önkormányzat? Nem igazán segít. A védekezésben nyújtott teljesítményükért jelentős pénzjutalmat osztottak ki „saját maguknak” – így fogalmaz az asszony. Nekik meg a konténert is pénzért adták volna, amibe elázott vagyonukat kidobálták.

Tízezer forint. Ennyit javasoltak a károsultak megsegítésére. – Hát nincs, aki összeírná, kinek mire van szüksége? – kérdezem. – Akkor az adakozók is jobban tudnák, kinek mit küldjenek. Letörten hangzik a válasz: nincs itt összefogás, senki nem segít a másiknak. A szomszéd faluból jöttek volna segíteni, kalákában építeni – sírja el magát, s hogy miért nem lett ebből semmi, nem tudom meg. Próbálom őket vigasztalni, de nem sok minden jut eszembe, lehangoltan eljövök. Az utcán látok két fiatalt, hátukon felirat: Johannitas Segítő Szervezet. Házról házra járnak, beszélgetnek az emberekkel. Talán épp azt teszik, ami nekem is eszembe jutott: összeírják, kinek mire van szüksége.

Fotózom a környéket, a romokat, a magányos házakat. Nem látok mozgolódást, nincs jele az újraépítés nyüzsgő, elszánt lendületének. Az a néhány ember, aki itt-ott felbukkan, inkább céltalan és szomorú. Ismerősnek tűnik egy kerítésre omlott háztető, szinte érintetlenül, csak a falak tűntek el alóla, a tévében láthattam több hete. Azóta is sivár mementóként áll a drótkerítésre dőlve.

Sétám során több emberrel is szót váltottam, szinte mindegyikük a segítség hiányára panaszkodott, és a helyi vezetés közömbösségére. Kérdésemre, hogy van-e civil szervezet, értetlenkedve rázták a fejüket.

Közel két óra alatt sikerült átadni az adományunkat. A bútorokat személyesen a rászorulókhoz rakhattuk le. Jó érzés adni.

Kavarognak bennünk a súlyos kérdések szolidaritásról, emberségről, a segítségnyújtás módjairól. Visszafelé az úton alig beszélgetünk, de ugyanazokat a gondolatokat forgatjuk a fejünkben.

Vissza kell ide jönni, mert még bőven van mit segíteni. De nem mindegy, hogyan.

Ligeti Julianna

És végül a „stáblista”: az akció főszervezője a csepeli Szöllősi Ildikó. A teherautót és hozzá gépkocsivezetőt és üzemanyagot Mező Dániel biztosította. A helyszínen Szabó Sándor volt segítségünkre. Köszönet mindenkinek, aki adományával segített!

About the author:

Leave a comment

négy × 3 =

Back to Top