A klímahiszti stádiumai

“És amikor kiderül, hogy az előrejelzések megdöbbentő mértékben eltérnek a valóságtól, azaz jelentős problémák vannak a szimulációba táplált hipotézissel, a nyilvánosságot túlságosan lefoglalja a következő rémisztő jóslat, hogy törődjön az előző ötven év kudarcával.”

Tudományos módszernek nevezik a természettudományok empirikus módszertanát, amellyel a kutató felfedezheti az igazságot az érzéki világ jelenségeinek természetéről az előítéletek, délibábok, tévutak és csalfa intuíciók sűrűjében. A történelem során számtalan tudományfilozófus járult hozzá a tudományos módszer finomításához Arisztotelésztől kezdve a középkori keresztény skolasztikusok, Francis Bacon, John Locke vagy David Hume gondolatain át olyan modern gondolkodókig, mint Karl Popper.

A tudományos módszer alapvető lépései röviden: célkitűzés avagy a kutatni kívánt kérdés megfogalmazása, releváns tapasztalati tények és megfigyelések összegyűjtése, egy magyarázó hipotézis megalkotása, előrejelzés a hipotézis alapján, a hipotézis tesztelése, az eredmények elemzése és értelmezése, és ha szükséges, a kezdeti hipotézis finomítása az eredmények fényében és a folyamat megismétlése. Az eredményeket ezután szakmai bírálat alá vetik és közzéteszik, majd reprodukálják a kísérleteket a hipotézis további alátámasztása végett.

A probléma nem magukban az eljárásokban keresendő; ezek valóban hasznos és elengedhetetlen lépések az igazság tudományos kutatása során. A probléma gyökere abban rejlik, hogy a szakmai bírálatot hanyagul, esetleg elfogultan végzik, majd az elbírált és elfogadott tanulmányokat a közönség úgy kezeli, mintha az volna maga a vitathatatlan igazság, a reprodukálást pedig alig vagy egyáltalán nem gyakorolják, és ha mégis, a szakmai bírálaton átment, tudományos folyóiratokban publikált tanulmányok megdöbbentő hányadáról derül ki a reprodukálhatatlanság.

Itt a hipotézisalkotás és az előrejelzés kérdésével fogunk foglalkozni. Amikor egy kutató megalkot egy hipotézist, a logikai következtetés módszerével felvázolja azokat a jelenségeket, amelyeknek szükségszerűen következniük kell a hipotézisből. A történelemtudomány egyik leghíresebb példája erre az eljárásra Einstein relativitáselméletével kapcsolatos. Az általános relativitáselmélet alapjai című tanulmányában Einstein megfogalmazott három előrejelzést, amelyek, amennyiben igaznak bizonyulnak, empirikus bizonyítékot szolgáltatnak az általános relativitás hipotézisére. A három predikció közül a legfontosabb a Nap úgynevezett gravitációs lencsehatását írta le: a Nap felületét súroló fénysugárnak a newtoni gravitációra alapuló számítások kétszeresével, azaz körívszögenként 1,75 másodperccel kell elhajolnia. Arthur Eddington és csapata 1919. május 29.-én fényképeket készített egy teljes napfogyatkozásról és a felvételek megerősítették az einsteini előrejelzést, a tudományos világ és a nyilvánosság pedig akkor, és csak akkor üdvözölte világraszóló lelkesedéssel bizonyított igazságként Einstein relativitáselméletét.

Most valami egészen más kép tárul elénk a nyilvánosság és a tudományos kutatás kapcsolatáról:

Míg az emberek száz évvel ezelőtt megértették, hogy egy tudományos hipotézis – legyen annak belső logikája bármennyire ellentmondásmentes – nem egyenlő az igazsággal, manapság azt látjuk, hogy a sajtó és a nyilvánosság megdöbbentő része hajthatatlan igazságként kezeli magát a predikciót, és tudománytagadónak bélyegzi azokat, akik kétkednek.

Hogy ennek pontosan mi az oka, az megválaszolatlan kérdés marad. Mindenesetre amikor a környezetről esik szó, a nyomát sem leljük az empirikusan bizonyított hipotézis és a hipotézisből következő előrejelzések közötti megkülönböztetés megértésének. Ha követjük a híreket, azt látjuk, hogy a tudósok, a különböző szervezetek, az újságírók, a publicisták, a véleményformálók és a politikusok jóslatokról beszélnek, és azok alapján sürgetik társadalmunk és gazdaságunk legradikálisabb átalakítását a mindenható állam irányítása alatt.

Azonban egyetlen tudományos ágazat előrejelzései sem vallottak kudarcot olyan elképesztő mértékben, mint a zöld mozgalom, avagy az environmentalisták által felkarolt környezettudomány és az ahhoz kapcsolódó ágak. Hiánypótló volna egy egész könyvet megtölteni az elmúlt ötven év jóslataival, amiket felkapott a zöld mozgalom, az elsősorban baloldali sajtó és a politika, majd abszolút csődöt mondtak. A következőkben azonban csupán néhányat sorolnék fel a beigazolatlan hipotézisek megszámlálhatatlan listájából.

Paul R. Ehrlich, a népességtanulmányok professzora a Stanford Egyetem biológiatanszékén, azokkal a sorokkal kezdte 1968-as The Population Bomb (A népességbomba) című kötetét: „A harc az egész emberiség etetéséért immár a végéhez ért. Az 1970-es években százmilliók fognak éhen halni, akármilyen vészhelyzetprogramba kezdünk bele. Ezen a ponton semmi sem tudja megállítani a világszintű elhalálozási ráta jelentős növekedését.” A szerző amellett érvelt, hogy semmi sem állíthatja meg az éhínségeket, a betegségek elterjedését és a „túlnépesedés” más pusztító következményeit. Ehrlich szavaival egy, a könyv kiadását követő évben írt esszéből: „Már megszületett a legtöbb ember, aki meg fog halni az emberi történelem leghatalmasabb kataklizmájában” és „valamikor a következő 15 évben el fog jönni a vég. És ’a vég’ alatt azt értem, hogy a bolygó teljesen képtelenné válik az emberiség eltartására.”

Egy kritikára válaszként Ehrlich azt írta:

„ha szerencsejátékos volnék, még pénzt is tennék arra, hogy Anglia nem fog többé létezni 2000-ben.”

Egy későbbi bejegyzésben részletesen fogjuk taglalni a túlnépesedés kérdését és az eszme mélységesen emberellenes természetét. Egyelőre elég annyit látni, hogy Ehrlich forgatókönyvei megdöbbentő mértékben kudarcot vallottak. Több mint 4 milliárd ember született a könyv publikálása óta, az éhínség helyett pedig 500 kalóriával növekedett az egy főre jutó tápanyag napi mennyisége 1966 és napjaink között a HumanProgress.org által összegyűjtött adatok szerint. A teljesen téves malthusi tévképzetére alapozva ez a mélységesen beteg ember azt javasolta, „népességkontrollt kell alkalmaznunk itthon, remélhetőleg az ösztönzők és büntetések rendszerén keresztül, de kényszerrel, ha az önkéntes megoldások kudarcot vallanak.” Államilag elrendelt abortuszok, kényszersterilizáció, vagy Ehrlich remek ötlete, amiről beszámol a New York Times 1969. november 25.-i száma: az államnak sterilizáló gyógyszereket kell tenniük a víztározókba és a külföldi országoknak exportált ételekbe, a módszer nem számít a professzor és eszmetársai, az embergyűlölő túlnépesedéspárti malthusiánusok számára, amennyiben segít megszabadítani a földet az emberiségtől. Ehrlich mind a mai napig a népességtudományok professzora a Stanford egyetemen.

1970-ben, az évben, amikor először ünnepelte a zöld mozgalom a Föld napját, George Wald, a Harvard Egyetem biológusa kijelentette, „a civilizáció véget fog érni 15 vagy 30 éven belül, hacsak nem teszünk azonnali lépéseket az emberiség előtt álló problémákkal szemben.” Ugyanebben az évben írta Peter Gunter, az Észak-Texasi egyetem professzora: „A demográfusok szinte teljesen egyetértenek a következő zord forgatókönyvvel: 1975-ben széleskörű éhínség veszi kezdetét Indiában; ezek 1990-re le fognak sújtani India, Pakisztán, Kína és a Közel-Kelet, Afrika teljes területére. 2000-re vagy talán hamarabb éhínség fogja sújtani Dél- és Közép-Amerikát, [és 2000-re] az egész világ, Nyugat-Európa, Észak-Amerika és Ausztrália kivételével éhínségtől fog szenvedni.”

1970 januárjában a Life magazin beszámolt arról, hogy „a tudósoknak szilárd tapasztalati és elméleti bizonyítékuk van a következő előrejelzések alátámasztására: a városlakóknak egy évtizeden belül gázmaszkokat kell hordaniuk, hogy túléljék a légszennyezettséget […] a légszennyezettség 1985-re a felére fogja csökkenteni a napfény mennyiségét, ami eléri a földet.”

Az 1970-es éveket áthatotta a globális lehűléstől való félelem az azelőtti évtizedek hőmérsékleti trendjeire alapozva. Így az ökológus Kenneth E. F. Watt egy beszédében azt mondta: „a világ immár 20 éve meredeken hidegedik. Ha ez a trend tovább folytatódik, a világ 1990-re az átlaghőmérséklethez képest 4 fokkal, de 2000-re 11 fokkal hidegebb lesz.” És Dr. Carl Christian Wallén a World Meteorological Organization (Meteorológiai világszervezet) tudományos és technikai osztályának vezetője azt nyilatkozta: „az 1940 óta lezajlott lehűlés elég jelentős és konzisztens volt ahhoz, hogy nem fog egyhamar a visszájára fordulni.”

Az 1970. április 16.-i számában a Boston Globe cikkje hirdeti: „A tudósok új jégkorszakot jósolnak a 21. századra,” és idézi James P. Lodge Jr.-t, a Nemzeti Légkörkutató Központ tudósát, aki szerint „amennyiben növekedik az elektromos áramgenerálás jelenlegi rátája […] a kontinentális Egyesült Államok összes folyója és patakja ki fog száradni.” És egyazon évben egy demokrata szenátor, Gaylord Nelson azt írta a Look magazin egy cikkében, „Dr. S. Dillon Ripley, a Smithsoni intézet munkatársa úgy gondolja, hogy 25 éven belül az összes élő állatfaj 75-80 százaléka ki fog halni.”

Egy 1971-es esszében Dr. John P. Holdren, Barack Obama későbbi tudományos tanácsadója, és az imént említett Paul Ehrlich egy „Overpopulation and the Potential for Ecocide” című esszében úgyszintén az eljövendő jégkorszakról beszélt. A városi és a mezőgazdasági légszennyezés, az ember által termelt kondenzációs magok, az urbanizáció, az erdők kivágása és a sivatagok növekedése következtében – ami „felelős a felszíni hőmérséklet 0.2 °C-os lehűléséért az elmúlt negyed évszázadban” – egy új jégkorszak veheti kezdetét, aminek „a mezőgazdaságra és az emberi populáció ellátására gyakorolt hatását aligha kell részletezni. Azonban ennél is drámaibb következmények történhetnek: például “az antarktiszi jégtakaró hirtelen összeroskadása a megnövekedett tömeg hatására olyan szökőárat idézhet elő, aminek a mérete semmihez sem fogható az emberi történelemben.”

Ha ez nem volna elég, a szerzőpáros úgy gondolta, hogy az ember emellett a globális felmelegedést is előidézheti – nem, nem az üvegházhatású gázok kibocsátásával, hanem csupán azzal, hogy meleget termel. „A megmaradó fő eszköz, amivel az ember beavatkozik a globális hőmérséklet egyensúlyába, az energiakibocsátás fosszilis és nukleáris üzemanyagok segítségével,” írják. „Mindezen energia végső soron meleggé alakul. Ami napjainkban szétszórt, helyi hatás, … idővel, a népesség és az energiafogyasztás folytatólagos növekedésével globális felmelegedést fog előidézni,” ami olyan katasztrofális következményekkel járhat, mint „a jégsapkák elolvadása és a tengerszintek növekedése 150 lábbal [kb 45 méter].” Ezek után az ember elgondolkodik, hogy az ezekhez hasonló tudósok kiindulópontja vajon nem-e az, hogy az ember és amit az ember tesz, az a priori gonosz, káros, tiltandó, üldözendő, majd csak utólag kezdenek magyarázatot keresni, miért. Látszólag olyan, mintha bármit lelkesen megragadnának, amivel igazolhatják és kiélhetik az emberiségellenességüket.

1971. július 9.-én a Washington Post beszámolt arról, hogy Dr. S. I. Rasool, a NASA és a Columbia egyetem munkatársa szerint „a következő 50 évben a finom por, amit az ember az atmoszférába bocsát, annyi napsugarat kiszűrhet, hogy hat fokkal is csökkenhet az átlagos hőmérséklet.” A cikk beszámol arról, hogy Dr. Gordon F. MacDonald, Nixon elnök háromtagú Környezetminőségügyi Tanácsának tudóstagja egy interjúban ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta, „’Rasool egy elsőrangú atmoszférafizikus’ akinek a becslése ’megegyezik azzal, amiket jómagam és mások is becsültünk.’”

1972. december 3.-án a Brown egyetem geológiai tudományok tanszékének vezetője, R. K. Matthews és a Csehszlovák Tudományos Akadémia munkatársa, George J. Kukla levelet írt Nixon elnöknek, a közelgő jégkorszak veszélyeire figyelmeztetve őt. „Kötelesnek érezzük magunkat tájékoztatni Önt a közelmúltban tartott tudományos konferencia eredményeiről,” írták. „A konferencia az éghajlat múltbeli és jövőbeli változásai körül forgott és 42 vezető amerikai és európai kutató vett benne részt. … A találkozó fő konklúziója, hogy az éghajlat globális rosszabbodása, sokkal hatalmasabb mértékben, mint bármi, amit a civilizált emberiség eddig megtapasztalt, egy igen valós eshetőség, és talán egyhamar be fog köszönteni.” És nem maradhatott el a levél végéből az előző bejegyzéseinkben taglalt tézisünk „füstölgő puskacsöve”: „a világ vezetőinek hatékony segítségével hatásosan megszervezhető lehet a kutatás és talán találhatunk megoldást erre a vészre. Reméljük, hogy a kormánya döntő lépéseket fog tenni ebben az irányban, ahogyan azt a múlt komoly nemzetközi problémái esetén is tette.”

A levél megtette a hatását, megnövekedett az érdeklődés a lehűlés iránt és folyni kezdett a pénz a tudományos kofferekbe. A globális lehűléstől való félelem a politikai döntéshozókra is befolyást gyakorolt az Egyesült Államokban. Így a levél hatására a legnagyobb állami atmoszférakutató csoport, az Interdepartmental Committee for Atmospheric Sciences 1974 augusztusára megalkotott egy jelentést a témáról, amiben javaslatot tett egy éghajlat-dinamikai kutatási és fejlesztési program megalkotására.

A közelgő jégkorszaktól való félelem meghozta azt az eredményt, amire a kutatók vágytak és mind a mai napig vágynak: pénz, presztízs, állami kvártély. 1974. augusztus 1.-én a Fehér Ház felkérte a Kereskedelmi Minisztériumot egy klímaváltozásügyi albizottság megalakítására, négy év múlva pedig meghozták a National Climate Program (nemzeti klímaprogram) törvényt, szaporítva az állami támogatást és tudományos szerveket.

Egy 1974 júniusi cikkben a Time Magazine azt írta: „amikor a meteorológusok megmérik az átlaghőmérsékletet a bolygó minden táján, azt találják, hogy az atmoszféra fokozatosan lehűlt az elmúlt három évtizedben. A trend semmi jelét nem mutatja a visszafordulásnak. … Bármi is legyen a lehűlés oka, rettentő komoly, vagy egyenesen katasztrofális hatással járhat. A tudósok úgy vélik, hogy a földet elérő napfény csupán 1%-os csökkenése is kizökkentheti az éghajlati egyensúlyt és annyira lehűtheti a bolygót, hogy elindíthatja azt egy újabb jégkorszak útján.” (A napfénycsökkenés ezt követően jóval meghaladta az 1%-ot.) Egy hónappal később, július 31.-én a Pampa Daily News napilap beszámol arról, hogy „Reid Bryson és más klimatológusok immár egészen biztosak abban, hogy az 1930 és 1960 között megtapasztalt éghajlat egy 1000 éves ciklus csúcsa volt. A világ nem fog még egy ilyen jó klímát élvezni a következő 100 éven belül.”

1978. január 5.-én a New York Times egyik cikke kijelentette, hogy „Egy nemzetközi szakértőcsoport szerint nem tűnik úgy, hogy véget fog érni a 30-éves lehűlés az északi félgömbön” (bár a cikk legeslegvégén hozzátették, hogy egy megkérdezett tudós szerint semmilyen előrejelzés nem lehetséges a témában).

1980. március 9.-én a The Sunday Dispatch arról számolt be, hogy „Egy új jégkorszak sújthat le a lehűlő Földre.” Ahogyan a cikk írja: „Három téllel ezelőtt havazott Miamiban. Két téllel ezelőtt halálos hidegrekordokat éltek át a Mississippi medence Nagy Tavai. Az előző télen a súlyos fagyok mellett őrületes, 140 mérföld/órás szelek sújtották New Englandet; ezek a szelek 38 halottal jártak Nyugat-Európában. Ezen a télen … a Nyugati Partra került a sor, hogy szenvedjen. … Valami furcsa dolog történik az éghajlattal a világ minden táján. Fagy és szárazság jelenik meg nem csupán itthon, hanem Európában, Afrikában, Ázsiában, Új-Zélandon és Dél-Amerikában. Még az egyenlítő környékén, a szubtrópusi Braziliában, ahova sosem teszi be a lábát a tél, a hó és a fagy ismételten pusztítást mért a kávéültetvényekre és az egekbe emelte a kávébab árát.”

1982. május 10.-én az Egyesült Nemzetek Szervezete klímaügyi találkozót tartott; Mostafa Tolba, az ENSZ környezet programjának vezérigazgatója kijelentette a nyitóbeszédében, „az ezredforduló akkora környezeti katasztrófát fog hozni, amely olyan teljes és visszafordíthatatlan pusztítással fog járni, mint bármilyen nukleáris holokauszt.”

A 1980-as években szárnyra kapott egy rövidéltű katasztrófaelmélet a savas esők terjedéséről. Az újságíró Matt Ridely becsülendő őszinteséggel beszél a blogján arról, amikor ő maga is elhitte a savas esők narratíváját. A globális felmelegedés apropóján írja: „Egyszer már bejártuk ezt az utat. 1984-ben a savas esőzésről szólt a környezeti riogatás. Mint a The Economist tudományos újságírója, azt írtam: ’Az erdők katasztrofális arányban kezdenek pusztulni. Vitathatatlan, hogy immár az erdők 34%-a veszélyeztetett.’ A szakértők azt mondták nekem, hogy a teljes német tűlevelű növényzet el fog tűnni 1990-re, és a német Belügyminisztérium azt jósolta, hogy 2002-re minden erdő el fog tűnni. Francokat. A savas eső (bár egy valós jelenség) nem ölte meg az erdőket. Még csak meg sem károsította őket. A tudósok idővel elismerték, hogy az erdők kimagasló állapotban voltak Németországban, Skandináviában és Észak-Amerikában az 1980-as és 1990-es években, a savas esők ellenére. Hiszékeny idióta voltam, amiért nem vontam kérdőre azt, amivel azok etettek, akiknek önös érdekük a riogatás.”

1987-es The Machinery of Nature című könyvében a beteg Paul Ehrlich azt írta, „A California egyetem fizikusa, Dr. John Holdren szerint lehetséges, hogy a széndioxid klíma által okozott éhínségek akár egy milliárd emberrel is végezhetnek 2020 előtt.” John Holdren 2009-ben, mikor Barack Obama elnöksége alatt az Office of Science and Technology Policy (Tudomány- és technológiapolitikai hivatal) igazgatójaként tevékenykedett megerősítette, hogy az egy milliárd haláleset 2020-ra még mindig lehetséges.

31 évvel ezelőtt, 1988 szeptemberében az Agence France-Presse beszámolt arról, hogy: „A következő 30 évben az általános tengerszint-emelkedés teljesen ellepheti [a Maldív szigeteket] a szakértők szerint. Hussein Shihab, a Maldív-szigetek környezetügyi főigazgatója szerint a becsült 20-30 centiméteres emelkedés a következő 20-40 év során ’katasztrofális’ lehet a sziget legtöbb lakosa számára. … De a Maldív-szigetekre és annak 200 000 lakosára hamarabb lesújthat a vég, ha kifogynak a vízkészleteik 1992-re, ahogyan azt jósolták.”

Harminc évvel ezelőtt, 1989 júniusában az ENSZ környezeti program new yorki irodájának vezetője úgy nyilatkozott (kiemelés tőlem), „teljes nemzeteket fognak az emelkedő tengerszintek eltörölni a föld felszínéről, ha nem fordítjuk vissza a globális felmelegedés irányát 2000-ig. […] A legkonzervatívabb tudományos becslések szerint a Föld hőmérséklete 1-7 fokot fog emelkedni a következő 30 évben.”

Az 1990-es Dead Heat című könyvében Michael Oppenheimer, a Princeton egyetem professzora és az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) Negyedik és Ötödik Értékelő Jelentésének egyik vezető szerzője azt írta, „1995-re az üvegházhatás el fogja sivatagosítani Észak-Amerika és Eurázsia szívét rettenetes szárazságokkal, terméskiesést és lázongásokat okozva. […] 1996-ra a nebraskai Platte folyó ki fog száradni.”

2000. március 20.-án a The Independent elújságolta a rettenetes hírt az olvasóinak: többé nem fog havazni Angliában. A cikk idézte Dr. David Vinert, a Kelet-angliai Egyetem klímakutatóját, aki szerint a havazás „egy nagyon ritka és izgalmas esemény lesz. A gyermekek egyszerűen nem fogják tudni, hogy mi az a hó.” Ahelyett, hogy a hó teljesen eltűnne, csupán egyszer-egyszer fog megjelenni, váratlanul lesújtva a felkészületlen lakosságra. „A hó valószínűleg káoszt fog okozni 20 éven belül,” mondta a professzor. A rákövetkező évek telén hó borította egész Britanniát és a sziget a leghidegebb hőmérsékleteket tapasztalta 1914 óta.

2004. február 22.-én a The Guardian beszámolt arról, hogy „Immár a Pentagon mondja Bushnak: a klímaváltozás el fog pusztítani minket.” A 2004-es cikk szerint „a klímaváltozás a következő 20 évben globális katasztrófával járhat, életek milliói veszhetnek oda háborúkban és természeti katasztrófákban. A The Observer megszerezett egy titkos jelentést … ami arra figyelmeztet, hogy a nagy európai városokat el fogják nyelni az emelkedő tengerek, miközben Britanniát „szibériai” éghajlat fogja sújtani 2020-ra. Nukleáris konfliktus, mega-szárazságok, éhínségek és hatalmas lázongások fognak kitörni világszerte.” A 2020-ra a fogyatkozó étel és vízkészlet fölött háborúzó nemzeteket vízionáló jelentés forgatókönyvei, „olyannyira drámaiak, hogy kulcsfontosságú szerepet tölthetnek be az amerikai választásokban. A demokrata jelölt John Kerryről köztudott, hogy elfogadja, hogy a klímaváltozás egy tényleges probléma. A tudósok, akik kiábrándultak Bush álláspontjából, azzal fenyegetőznek, hogy elintézik, hogy Kerry használja a Pentagon jelentést a kampányában.”

2007. december 12.-én a Star News beszámolt arról, hogy „a NASA klímakutatója Jay Zwally azt nyilatkozta: ’Ha így folytatódik, a Jeges-tenger szinte teljesen jégmentes lesz a 2012-es nyár végére, sokkal hamarabb, mint azt az eddigi előrejelzések mutatták.’” Egyazon napon a BBC News is beszámolt arról, hogy „Az Északi-sarki nyarak jégtelenek lesznek 2013-ra”. „A legújabb modellek azt jelzik, hogy az északi sarki vizek nyáron jégmentesek lehetnek 5-6 év múlva. Wieslav Maslowski professzor szerint […] a korábbi előrejelzések alábecsülték a folyamatokat, amik a jégveszteséget irányítják.” A professzor szerint „úgy is érvelhetünk, hogy a 2013-as előrejelzésünk valójában talán túlságosan konzervatív.” 2013. július 24.-én a The Guardian kihirdette: „Egy jégmentes Északi-sark két éven belül metánkatasztrófával fog járni – mondják a tudósok,” és a cikkben úgy írnak: „Mennyi időnk van, mire nyáron el fog tűnni az Északi sarki jég? A jelenlegi trendeket figyelembe véve … a szeptemberi jég nagyon rövid időn belül, talán 2015-re el fog tűnni.” És a Cambridge egyetem óceánfizika-professzora, Peter Wadhams egy 2016-ban kiadott könyve, A Farewell to Ice szerint „2017-ben vagy 2018-ban be fog köszönteni az első jégmentes Északi-sarki nyár.”

2008 márciusában Dr. Olav Orheim, a Nemzetközi sarki év Norvég titkárságának vezetője azt nyilatkozta, 2008 nyarán el fog olvadni az Északi Sark jégtakarója. Júniusban ugyanezt nyilatkozta a National Geographicnak David Barber, a Manitobai Egyetem professzora: „igazából azt jósoljuk, hogy [a történelem során] először, már idén jégmentes lesz az Északi Sark.”

A The Argus Press a 2008. június 24.-i számában beszámol arról, hogy a NASA sztártudósa James Hansen szerint „a helyzet olyannyira rosszra fordult, hogy a világ egyetlen reménye a drasztikus cselekvés.” Ahogyan a cikk írja: „Hansen, más tudósok munkásságát visszhangozva azt állította, az Északi-Sark nyáron jégmentes lesz 5-10 éven belül. […] Ed Markey demokrata képviselő szerint ’Dr. Hansennek igaza van. Húsz év múlva úgy fogunk tekinteni rá, mint egy klímapróféta.’”

A klímapróféta Dr. Hansen 1988-ban jelentést tett az amerikai kongresszus előtt a kutatása eredményeiről. Hansen és társai megalkottak 3 jövőbeli forgatókönyvet 3 számítógépes modell alapján; az A forgatókönyv azon feltételezés alapján modellezte a jövőt, miszerint a gázok kibocsátásának növekedési rátája változatlan marad az előző 20 évhez viszonyítva; a B forgatókönyv azon alapult, hogy a kibocsátások az akkori szinten maradnak; a C forgatókönyv pedig a kibocsátás „drákói” csökkentésének modellezett következményeit volt hivatott bemutatni. Az elmúlt 21 év az A forgatókönyv útját járta be, pontosabban a Hansen által feltételezett évi 1,5%-os kibocsátásnövekedés helyett a valódi növekedés 1,9% volt. Ennek ellenére azonban az A forgatókönyv 1,5 Celsius globális átlaghőmérséklet-növekedést jósolt 2019-re, de még a klímapróféta B forgatókönyve is meghaladta a 1019-es 1,5 fokot, szemben a tényleges 0,8 fokkal.

A klímapróféta a kongresszusnak tartott előadása után elbeszélgetett a Washington Post egy újságírójával, Bob Reissel. Reiss odalépett hozzá, kinézett az ablakon, elmerengve New York látképén és megkérdezte a klímaprófétától, miféle változások fognak történni a világban 20 év múlva, ha igaz, amit állít. A klímapróféta a gondolataiba mélyedt, elcsendesedett, majd azt mondta, „Nos, nagyobb lesz a forgalom. A West Side Highway víz alá merül. És az ablakokat az utcák mentén ragasztószalag fogja védeni az erős szelektől.” A próféta látomása ellenére Manhattan mind a mai napig búvárfelszerelés nélkül látogatható.

A lista tulajdonképpen végtelen. Ahogyan Dr. Pat Michaels klimatológus és Dr. Ryan Maue meteorológus írták a Wall Street Journal hasábjain 2018 júniusában, „nem csupán Hansen úr az, aki tévedett. Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete által megalkotott modellek általánosságban kétszer akkora melegedést jósoltak, mint az azóta megfigyelt melegedés, amióta 40 éve kezdetét vette a műholdas globális hőmérsékletmérés. […] Immár Hansen úr számos előrejelzését megítélhetjük a történelem alapján. Erősebbé váltak-e a hurrikánok, ahogyan azt Hansen úr megjósolta egy 2016-os tanulmányban? Nem. Az 1970-től kezdődő műholdas adatok ennek semmi bizonyítékát nem mutatják a globális felszíni hőmérséklettel kapcsolatban. Nagyobb károkat okoznak a viharok az Egyesült Államokban? A Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal adatai semmiféle növekedést nem mutatnak a károkban, a GNP százalékában mérve. Mi a helyzet az erősebb tornádókkal? Az igazság talán épp az ellentéte, mivel a hivatal adatai csökkenést mutatnak. A meg nem történt dolgok listája hosszú és fárasztó.”

A legfőbb oka a folyamatos prediktív kudarcoknak abban keresendő, hogy a tudósok számítógépes modellekre alapozzák az előrejelzéseiket. A modellezés azonban nem tudomány. A modellezés csupán annyira képes megjósolni a jövőt, amennyiben a program megalkotói képesek betáplálni minden változót egy annyira komplex rendszer számítógépes leképezésébe, amit a tudomány mind a mai napig nem ért meg teljesen.

Ezek a szimulációk képtelenek voltak megbízhatóan előrejelezni a jövőt, mégis ezekre alapozzák a jelentéseket, a sajtóban megjelenő jóslatokat és a politikai döntéseket. A szimulációk közül egyetlen egy sem volt képes megfelelni az érvényesítési eljárásnak, amelyben az előrejelzés helyett visszafelé futtatják le a modellt és megnézik, képes-e „megjósolni” a múltat. Egy példa gyanánt, mivel azon az előfeltevésen futnak, hogy a széndioxid-kibocsátás növekedése hőmérséklet-emelkedéshez vezet, nem tudják visszafelé leképezni az 1940 és 1980 között történt lehűlést, amikor az emberiség jelentős mértékű széndioxidot bocsátott ki (vagy az 1910 és 1940 közötti melegedést, ami alig látott emberi széndioxid-kibocsátást).

Továbbá az olyan modellek, mint amiket az IPCC használ a jelentései elkészítései során, jelentősen túlbecsülik, mennyire is érzékeny az éghajlat az üvegházhatású gázok változására. Ahogyan arra Judith A. Curry professzor rámutatott a modellekről szóló kritikus tanulmányában, az IPCC modellek továbbá feltételezik, hogy a vulkanikus aktivitás szintje a 21. században meg fog egyezni a 20. századi szinttel, ami történelmileg jóval kevesebb vulkánkitörést tapasztalt, mint az előző századok. Továbbá a szoláris aktivitás változásával, nevezetesen egy szoláris minimum következményeivel sem számolnak. És a szimulációk hibásságát bizonyítja, hogy képtelenek voltak előrejelezni a melegedés lelassulását a 21. század elején, és képtelenek szimulálni a csapadékozás változását vagy az óceáni oszcilláció hosszútávú mintáját.

Mindennek ellenére a klímakutatók száz évre vagy annál is messzebbre nyúló jóslatokat tesznek a szimulációk eredményei alapján. Az ENSZ úgy kezeli az előrejelzéseit, mintha bizonyított tények lennének, a nyilvánosság pedig kérdés nélkül elfogadja őket. Amikor azt hallják, hogy maga az ENSZ, megannyi klímakutató, doktor és professzor jósolta meg a közelgő katasztrófát, ezek a nevek és titulusok a sokaság szemében akkora meggyőzőerővel bírnak, hogy feladják – ha egyáltalán rendelkeztek vele valaha – a kritikus gondolkodás minden maradványát. Ahogyan a kezdetekkor mondtam, többé senki sem vár arra, hogy a hipotézisből kikövetkeztetett jóslatoknak ténylegesen meg is feleljen az empirikus valóság; immár igaznak tekintjük a jóslatokat, az újságok úgy számolnak be az előrejelzésekről, mintha bármennyivel többek lennének pusztán kétes hipotézisekre alapuló tippeknél, ha pedig valaki kételkedni merészel a próféciákban, azt tudománytagadó, bolygóellenes, neandervölgyi erdőgyilkosnak bélyegzik.

És amikor kiderül, hogy az előrejelzések megdöbbentő mértékben eltérnek a valóságtól, azaz jelentős problémák vannak a szimulációba táplált hipotézissel, a nyilvánosságot túlságosan lefoglalja a következő rémisztő jóslat, hogy törődjön az előző ötven év kudarcával. Forrás