Hát én immár kit válasszak?

 Nemrég beszélgettem egy ismerőssel, aki szakmájánál fogva sokféle emberrel találkozik. Már az ötödik mondatnál rátért arra, hogy mi lesz a következő választáson és kire kellene szavazni. Nem csak vállalkozóként, de a széles ismeretségi köréből adódóan is azt látja, hogy semmi nem működik normálisan és katasztrófa felé haladunk, meg egyre elviselhetetlenebb minden. Aztán elmondta, hogy ő kiben látja a megoldást, mert az legalább már letett valamit az asztalra – legalább is szerinte. Aztán rákérdezett, én hogy látom ezt.

Egészen másként látom a helyzetet – mondtam neki, és azt is, hogy ez nem egy friss benyomás, mert kb. 24 éve kezdődött. Akkor, amikor egy rendszerváltásnak nevezett színjáték révén a már korábban „kiválasztottak” aktív közreműködésével elkezdték az orránál fogva vezetni az országot. A politikának nevezett „valami” révén a társadalmat előbb egzisztenciálisan (megélhetési, anyagi szempontból) szakították ketté, majd hogy erről és sok más problémáról is eltereljék a figyelmet, a kilencvenes évek végén megkezdték ideológiai, politikai (eszmei, nézetbeli) szempontból is megosztani és szembeállítani egymással az embereket. Ezzel sikerült elérni, hogy szinte mindenkinek megvan a maga ellenségképe, és ezzel az a tévhite is, hogy ők az okai annak, hogy itt tartunk. Ezért ma már alig különbözik a társadalom politikailag aktív része egy futballcsapat B-középnek nevezett szurkolóitól, akik ugyan eljárnak minden meccsre, de nem feltétlenül a játék kedvéért, inkább az egymás iránti utálat kifejezéséért és a balhé kedvéért, ami olykor a tettlegességig fajul – ahogy ez a párt és egyéb rendezvényeken is egyre gyakoribb.
A fő probléma abban van, hogy a rendszerváltás óta gyakorlatilag mindig ugyanazok közül lehet csak választani, és nyilván ez a belterjesség az oka a politika degenerálódása mellett az ország hanyatlásának is. Nem véletlen, hogy a lakosság fele már nem akar közülük választani, hiszen a lényeget tekintve nincs semmi különbség: mindegyik azt akarja, hogy neki biztosan jó legyen. A többiek, a társadalom problémái már egyáltalán nem érdeklik őket. Aki pedig nem párt-fanatikusként megy szavazni, az a sok rosszból igyekszik a saját belátása szerinti kisebbik rosszat választani. De ez normális dolog? Úgy választani valamiből, hogy egyikhez sincs igazából bizodalmunk? Akkor ugyan minek?
Sajnos ennek ellenére valami vágyott csodaként reménykednek az emberek még mindig újra és újra 4 évenként abban, hogy talán mégis változhatnak a dolgok. Pedig már minden párt nyilvánvalóvá tette az alkalmatlanságát, hiszen legalább két ciklusban bizonyíthatták volna a tudásukat és a hozzáértésüket is, de mégis csak arról szólnak a hírek, hogy majd hamarosan sokkal jobb lesz, miközben minden csak egyre rosszabb…
A politikusok legtöbbje tapasztalatlan, gyakorlatlan, hozzá nem értő ember, akik foggal-körömmel kapaszkodnak a hatalmi befolyás általi könnyű pénz és élet lehetőségébe. Mert a való világban, abban a hétköznapi és egyszerű helyzetben, amit az emberek 99 százaléka megél nap mint nap, nyilván felkopna az álluk, hiszen még 10 embert sem tudnának elirányítani úgy, hogy eltartsák magukat, nemhogy egy 10 milliós országot.
24 év után ideje lenne már ezeket a megélhetési bábfigurákat lecserélni, hiszen akik ennyi idő latt nem tudtak megbirkózni a problémákkal – még annak ellenére sem, hogy az elvonások és a megszorítások már az egekben járnak –, akkor erre sosem lesznek képesek, kár ebben a hitben ringatni magát bárkinek. Mert ne felejtsük el, hogy ők írták és szavazták meg azokat a törvényeket, amikből a problémák adódtak, tehát nem más, hanem ők maguk az okai mindennek! És sajnos hiába próbálja meg 4 évenként a még felerészt megtéveszthető lakosság az egyik vagy másik politikai táborba vetett hite miatt a helyzet megoldását és a problémák kijavítását a porondon lévőkre bízni, láthatjuk jól, ez sosem ment nekik.
De akkor MI A MEGOLDÁS? – kérdezte az ismerősöm. Erre nem mondhattam mást, hogy MI MAGUNK, mert ha belátjuk, mitől vagy miért nem működik egy dolog, akkor ahogy az élet minden területén, úgy itt is meg tudjuk keresni és találni a megoldást. De ne ott keressük, ahol eddig is becsaptak bennünket.

Mert ha a közös cél érdekében kilépünk a ránk erőltetett „oszd meg és uralkodj” állapotból és végre nem egymás ellenségei leszünk, akkor meg fogjuk érezni a közösség és az egymásba vetett bizalom erejét! Ezzel pedig automatikusan ott lesznek azok a megoldások és emberek is, amik és akik képesek lesznek rövid idő alatt olyan változásokat hozni az életünkben, amire már évtizedek óta várunk.