A tragédia az, hogy nem is akarunk kérdezni

Jó néhányszor megkaptam már, hogy az elmúlt egy év minden társadalmi jelenséget az úgynevezett „covid – szemüvegen” keresztül néztem. „Vádlóim” szerint ennek az a következménye, hogy minden érdemi diskurzust elbagatellizálok a most problémáiról.

Egyáltalán nem érzem elbagatellizálásnak vagy cinizmusnak azt, ha visszakérdezek: tavaly ilyenkor kit érdekeltek a százával kirúgott tanárok, a genetikai kísérletnek odadobott gyerekek, akiknek most a jövőjére hivatkozva sztrájkolnak? Ki szólalt fel a több száz katona, rendvédelmi dolgozó, orvos és egészségügyis mellett, akiket egy világjárvány alatt, és egy eszkalálódó háború árnyékában utcára tettek? Hol volt az az orvosi kamara, amelyik minden huszadrangú kérdésben protestál a kormány ellen, de a tömeges genetikai alapú vakcinázás kockázatai nem érdekelték?

Én tisztában vagyok vele, hogy iszonyatosan kényelmetlen ez a bizonyos covid – szemüveg. Émelygünk, szédülünk tőle, elveszik a lábunk alól a talaj, biztosnak hitt valóságok omlanak össze, de a látásnak ára van. Súlyos ára. Végzetes tévúton járunk, ha a falon lévő árnyjátékokról akarunk komoly vitákat folytatni, majd konzekvenciákat levonni.
Minden jelentős történelmi esemény következménye az idő múlásával egyre erősebben befolyásolja a jelenünket, – csak az nem mindegy, hogy a hatóerőket ki, és hogyan használja fel.

Egyszer az életben talán nekünk is fel kellene használni, átgondolni, kielemezni, elbeszélni, hogy mi történt velünk, még akkor is, ha soha nem kaphatunk teljes egészében mindenre kielégítő választ.

Ahogy korábban írtam az elmaradt szembenézés kapcsán: a tragédia az, hogy nem is akarunk kérdezni. És a helyzet azóta csak rosszabb lett. Ha eljutnánk oda, hogy végre kérdezünk, azt csak a lehető legőszintébben tehetjük, mert a helyes diagnózis – akármennyire drámai is – elengedhetetlen a gyógyuláshoz.
Ezért mindenkinek bátran ajánlom a covid – szemüveget.
Attól, hogy nem mondjuk ki, még érezzük, ott pulzál bennünk, és a józan, éberebb réteg nagy is jól tudja: a coviddal az „elit” átlépte a Rubicont.
Mert aki éppen nem tetszhalott állapotban leledzik, és valamennyire figyel, az láthatja, hogy a progresszivitás legnagyobb mítosza végleg ledőlt a coviddal. A mítosz úgy szól, hogy minden világok legjobbikában, a csodálatos 21. században már nem fordulhat elő olyan, hogy minket tömegével kiakarnak selejtezni, ráadásul az egész bolygóra kiterjedően, katonai precizitással. Persze a 20. század népirtásait mindig és minden társadalmi vitában aduászként alkalmazókat nem volt nehéz megtéveszteni azzal, hogy bár nem lettek tömegek erőszakkal vagonokba tuszkolva, nem hajtottak százezreket kényszermunka táborba, csupán a legbeváltabb marketing eszközökkel és pszichológiai hadviseléssel vették rá az embereket az önfelszámolásra.

Minek ide erőszak, ha az óriásplakát, a faék egyszerű propaganda, a kedvenc énekes – táncos oltásszakértő celebük hívó szava hatásosabb, mint a gumibot vagy a puskatus?

A szofisztikáltabb módszerek ellenére lélektanilag ugyanaz történt, mint a múlt század borzalmai idején. A helyzet az, hogy a dicső korunk modern emberének csak az arroganciája és az ostobasága nagyobb, mint elődeié, nemhogy a tudása, főképp nem a bölcsessége. Azok a társadalmi jelenségek, amik a 20. század totalitarizmusait lehetővé tették, a mai állapotokra hatványozottabban érvényesek. Gondoljunk csak bele, hogy a „Minden élet számít” hivatalos járvány dogmáját 24 óra alatt átállították át a „pusztítsunk el mindent, ami orosz” háborús narratívára, méghozzá minden gond nélkül.
A különbség senkinek nem tűnt fel. A hétköznapok véresszájú álvitáinak, megjátszott aggódásnak, felelősségről papolásának, képmutató álvalósággal való játszadozása eltűnik, mikor – ahogy mondani szokták – helyzet van. És a helyzet van, akkor bizony kőkeményen be kell állni a sorba, mert itt már tényleg tétje van a dolgoknak.
Egyből kiderül, hogy mi van az elveinkkel, a szilárdságunkkal, a kényelmünkkel, a próbára tett hitünkkel, a jó hírünkkel, a szakmaiságunkkal, hogy milyen viszonyba vagyunk az igazsággal, és hogy meddig megyünk el, ha világ fel akar őrölni. Már pedig fel akar, és mi csúfoson elbuktunk.

Félelmetes a közöny, az érdektelenség, a kognitív disszonancia, a tagadás, az elhallgatás, ami ezt a két évet övezi.

Ez egy következmények nélküli világ.

Egyszer láttam egy riportot, aminek az volt a témája, hogy női rabokat és a szintén női fogvatartóikat már idős korukban, sok-sok év után összehoztak egy találkára. Az egykori börtönőrök úgy tekintettek fogvatartottjaikra és megkínzottjaikra, mint régi kedves ismerősökre, barátnőkre. Ezt látom a társadalom jelenlegi hozzáállásán is. Akik mindenáron megakartak menteni minket az elmúlt két évben, azok most úgy mennek el a „hirtelen és váratlanul” elhunytak tömegei mellett, hogy annyira sem zavarja őket, mint egy apró kavics a cipőjükben.
Vegyük fel végre azt a covid – szemüveget és lássuk meg, hogy a média egy pszichológiai alapú tömegpusztító fegyver, amit soha nem használtak tájékoztatásra. Vegyük észre, hogy amikor az egész bolygó alárendelődik egy olyan akaratnak, aminek az emberiség romba döntése a célja, ott nincsenek önálló, szuverén nemzetállamok.

A járvány kezdetén, amikor még azt sem tudtuk mi folyik itt, a vezető politikusok Kanadától Ausztráliáig már „Új Normálisról”, „Build Back Betterről” beszéltek. Ezek után el hisszük, hogy ezek autonóm személyiségek önálló akaratisággal? Ezek huszadrangú kitenyésztett színészek, gombnyomásra betanult szöveget böfögő biodíszletek, a demokráciának nevezett ördögi cirkusz PR termékei, akiket ugyanazokkal a módszerekkel választatnak meg velünk, mint amilyen módszerekkel a járvány legnagyobb abszurd hülyeségeit elhitették a tömegekkel.
A szemünk előtt modelleznek le minden krízist, majd megvalósítják, és mi kényelemből úgy teszünk, mintha minden véletlen lenne.

Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, csak mi nem a Télapóban hiszünk, hanem a szabad sajtóban meg a tudomány függetlenségében.

Amikor a járványprotokoll sokkal nagyobb kárt okoz orvosi, társadalmi, gazdasági, politikai értelemben, mint maga a vírus, és ezt minden gond nélkül megteszik velünk, akkor nem kellene átértékelni néhány dolgot?
Társadalomtudósok, orvosok, kutatók garmadáját fizetjük, akik meg sem próbálnak felszólalni a következmények ellen. Még utólag, mikor már jóval lazább a póráz akkor sem érdekel senkit, hogy mitől van óriási többlethalálozás?

Nem éri el az ingerküszöböt, hogy az egyik legnagyobb oltás gyártó cég képviselője bevallja, hogy tudták a vakcinájuk nem immunizál, és nem állítja meg a vírus terjedést, ellenben a hatóságok jóváhagyták, majd indirekt módon kényszerítették ezeket a lakosságra?

Senkit nem érdekel mi lesz a genetikai manipulációnak alávetett nemzedékkel?

Amikor végrehajtjuk a legabszurdabb cirkuszt is, maszkok és plexik mögül nézzük, ahogy az idősek magányosan meghalnak, mert mi félünk őket meglátogatni, megölelni, a gyereket haza zavarjuk az iskolából, mert az oltott társának pozitív lett a soha senki által tudományosan nem igazolt covid tesztje, akkor hol van a racionalitás, a tudás, a tudomány és modernitás minden felsőbbrendű gőgje, amire mindig hivatkozunk?
Közben eljátsszuk azt, hogy vége van. Nem vesszük észre, hogy ami a szomszédunkban zajlik az ennek az egyenes folytatása.
Inkább csak moralizálunk róla, de azt már nem akarjuk látni, hogy a játék ugyanaz, és az ő szemszögükből mi nagyon jól játszunk.
Manapság a legnagyobb erkölcsi kötelesség úgy tenni, mintha nem egy hazugságban élnénk. Forrás