Zsákok és zsákutcák

Árvízi védekezés A tüneti kezelésnek hosszútávon semmi értelme – tudják ezt a betegséggel küzdők és a gátakon védekezők egyaránt.Elkeseredett küzdelem szemtanúi vagyunk. A nagy folyók mellett immár a kis patakok is megüzenték: a víz az úr.

Épülnek a homokzsák falak, dolgoznak a szivattyúk – üzembe álltak a szippantós autók. De senki sem nyugodt.
Legnagyobb árvízként az 1879-es szegedi árvizet emlegetjük, ami gyakorlatilag elmosta a várost. Korábban, vagyis a folyószabályozás előtt nem volt ilyen méretű tragédia. A jelenlegi árvízi védekezés lényege az, hogy a vizet szűk mederbe terelve mielőbb mindenhonnan elvezesse. Így lényegében a felső szakasz továbbítja a „feladatot” a lejjebb lévőknek.
Egyre többet hallani arról, hogy az árvízi katasztrófa egyetlen elkerülési lehetősége a hullámtér kiterjesztése. A víz elvezetése helyett annak megtartását szolgáló rendszerek kiépítésére kell koncentrálni. Nem egy-két kis tározót kell építeni, hanem 3-400 négyzetkilométernyi területeket kell bekapcsolni  az elárasztási rendszerbe. Önszántunkból kell odaadni a folyónak azokat a felületeket, amit előbb-utóbb úgyis visszavesz tőlünk.
Végzetes hiba, hogy a víz- és tájgazdálkodást nem szerves egységként kezeljük. A vízgyűjtő területeken erdősíteni kell, hisz az erdő a maga vízmegtartó képességével kiegyensúlyozza a lefolyást. Ha helyreállna a régi rend, nem fordulhatna többé elő, hogy a patakok pusztító folyammá dagadnak.

B. K.