Szerzői jogvédelem vagy egyszerű pénzlenyúlás

Nagy felzúdulást okozott a magyar zenészek körében, hogy az Artisjus helyett a Nemzeti Kulturális Alaphoz került a magánmásolási jogdíjak 25 százaléka, és ezentúl a zenészek közös jogkezelő testülete helyett az NKA dönt majd a szétosztásukról.

Kívülállóként úgy tűnik, nem is a jogdíjakkal van baj, hiszen az előadók, zenészek is pénzből élnek és úgy a tisztességes, ha megkapják a kreatív munkájuk ellenértékét.
A legfelháborítóbb az, hogy egy nyilvános helyen játszott rádióműsor után még PLUSZBAN kérnek jogdíjat a helyiség gazdájától, mikor a rádió már kifizette azt!
És az milyen, hogy a nyers, vagyis üres adathordozókra is kivetik a magas jogdíjat?! Nevetséges, hogy egy DVD lemez árának nagyobbik része jogdíj. Nem csoda, hogy mindenki a szlovák szürke importot veszi.
Így az ország elveszíti azt az áfabevételt, amit ezek hoznának, hiszen bolond lesz valaki itthon 200 forintért venni a DVD-t, mikor netről, Szlovákiából rendelve megkapja ugyanazt 60 forintért. Nem is beszélve arról, hogy pl. fényképezőgép memóriakártyájára (amire SOHA nem fog jogvédett anyag kerülni, ha az ember pl. csak fotózni használja) is ugyanúgy kifizettetik a díjat.

Részlet Lovasi András, a Kispál és a Borz egykori és a Kiscsillag jelenlegi frontembere nyílt leveléből, amit L. Simon Lászlónak, az NKA alelnökének írt.

„Az összes elvonást, mind a 700 millió forintot a műfajra költik? Mert az tényleg elég sok nekünk. Igaz nem sokkal több, mint egy átlagos magyar film költségvetése, de anno a PANKKK ennél jóval kevesebből támogatott több mint ezer koncertet, száznál több albumot, úgyhogy az bizony meglátszana rajtunk. De ugye nem ez lesz? Félek, hogy nem. Hisz ezt büszkén lehetne vállalni, egyeztetni velünk, és valószínűleg én lennék az egyik leglelkesebb támogatója az ügynek. Sajnos úgy tűnik, a blogjában belengetett fényes pophajnal csak egy a szokásos politikusi gumicsontok között.
Az amúgy is forráshiányos magyar popipar (bocs, manufaktúra), ha legalább látszatra versenyben akar maradni a nyugati kollégákkal (amivel a közönség nap mint nap óhatatlanul összehasonlítja), akkor külső forrásokra van szüksége az egyre (lásd most is) csökkenő bevételei mellé, tehát pályázni fog, technikára, színpadképre, hangfelvétel-készítésre, külföldi turnéra, ahogy eddig is tette. Néha nyert, néha nem. Ez egy rendkívül megosztott szakma, sok ízlésbéli, politikai stb. erővonal mentén, de azért ismerjük nagyjából egymást, egymás munkáit, bármilyen meglepő, a fiatalokat is, és higgye el, ha a fejlesztési pénzeket ilyen kiegyensúlyozottan osztanák el Önök, mint a mi döntéshozóink, még ennél is népszerűbb lenne az – amúgy is rendkívül:) – népszerű pártja.

Szóval én, már bocsánat, de nem bízom Önökben. Nem csak Önökben, Azokban sem bíztam. Egyszerűen a politikusok logikája szerint az egy jó dolog, hogy odajárulunk a pénzesdombhoz, aminek a tetején Önök ülnek, és a marakodóknak nagy kegyesen ledobálnak pár aranyrögöt. A mi pénzünkből. Gondolom, a minimum az, hogy csöndben maradunk. Persze sokan udvarolnak is majd közülünk, Önök pedig elégedetten udvaroltatnak maguknak. És minden évben újra. Micsoda szép művészsereg leszünk! Ez aztán a biztos út a neutrális, semmit sem akaró, gyáva vagy éppen az aktuális kurzus hóbortjai szerint készülő produkciókhoz! És nincsenek illúzióim, amit Önök elvettek, azok sem fogják visszaadni, ha véletlenül majd ők jönnek.”