Béla bácsi vagyis a másik Hamvas Béla

„1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon milyenek lehetnek az ország írástudói? De, szétnézve az országban, mindent megértettek volna.” Szőcs Géza

Ilyen kvalitású író – aki tudós, művész és filozófus egyszerre – minden tízezer évben egy születik. Annyi bizonyos, hogy olvasóinak tábora egy hatalmas családi kör – írta róla Dúl Antal. S mi a népszerűség titka? Talán az, hogy  egyszerűen és tisztán ír. Amiről más gondolkodó oldalakon keresztül elmélkedik, azt ő két-három mondatban összefoglalja. Nem elvont, nem bonyolult. Hamvassal öt perc alatt közelebb lehet kerülni a létezés nagy kérdéseihez.
Ő volt a legnagyobb magyar esszéíró. Műveiben szerencsésen ötvözte a tradíciót, a tudományt és a humort. Kvalitását, munkásságának maradandó értékét az irodalomtörténészek sem kérdőjelezik meg, még sincs helye a magyar irodalmi tankönyvekben – ellentétben pl. Kertész Imrével, aki immár érettségi tétel lett.

Hamvas Béláról már sokan sok mindent írtak. Életének eseményeit ismerjük, művei önmagukért beszélnek. De hogy milyen ember volt ő a hétköznapokban, milyen viszonyban volt környezetével, erről sokkal kevesebbet tudhatunk.
Ismert tény, hogy a háború után könyvtári állásából felfüggesztették, és politikailag megbízhatatlannak bélyegezve „b-listázták”. Minden publikációs és szerkesztői jogától megfosztották, és b-listásként csak a legalacsonyabb rendű munkákat vállalhatta el. Így került az Erőműberuházó Vállalathoz, és 1951-től 1964-ig annak erőmű-építkezésein (Tiszapalkonya, Inota, Bokod) vállalt munkát mint raktáros, segédmunkás, gondnok. Töretlenül dolgozott életművén úgy, hogy a környezetében élők nem is tudták róla, hogy kicsoda valójában.
Néhány hónappal ezelőtt egy régi munkatárs írta meg visszaemlékezéseit – ebből ad ízelítőt cikkünk. Hatására talán kicsit módosul és kiteljesedik a köztudatba ivódott Hamvas Béla kép.

Nagyon sokáig – fogalmam sem volt arról, – hogy Hamvas Béla kicsoda.
Sok évvel ezelőtt aztán egy Múzeum körúti könyvesboltban találtam egy könyvet.
Tetszett, ezért, pár nappal később visszamentem, hogy újabbat vásároljak, ugyanettől a szerzőtől. Akkor a nagyon tájékozott eladó – aki egyébként rajongója volt Hamvas Bélának, – mindent elmondott, amit tudott róla. Azt is, hogy különféle erőműveknél dolgozott, és hogy meghalt már.
Mintha a villám vágott volna belém, úgy ért a felismerés. Ott, és akkor kellett rádöbbennem arra, hogy Hamvas Béla, Béla bácsival lehet azonos. Reméltem, hogy, nem. …..Hátha, mégse…. Mert a gondolat, szinte sokkolt.

Bokodi évek
… Több helyen olvastam, hogy beosztása raktári segédmunkás volt. Ez így nem igaz. Nem ismertem az Inotán, és Tiszapalkonyán töltött éveit, az ottani munkáját, és beosztását. Azt viszont biztosan tudom, hogy Bokodon fogyóeszköz raktáros volt saját raktári segédmunkással, de volt gondnok, és szállásgondnok is, segédmunkás azonban nem. Itt dolgozott egészen 1964-ig, a nyugdíjazásáig.
Ez alatt az idő alatt dolgoztam együtt Hamvas Bélával, – mint anyagkönyvelő. Íróasztalaink alig pár méterre álltak egymástól.
Huszonéves voltam, Béla bácsi pedig elmúlt 60 éves.
Ismertem egy kis részt az életéből: a munkáját, a szokásait, reakcióit, sajátos humorát. És ismertem a hétköznapjait. Emlékszem a kezére, a hangjára, a tekintetére, a hajára, a tartására. És emlékszem a mosolyára.
Bokod bizony egészen más volt, mint ahogy azt Hamvas Béla életrajzírói elképzelték és leírták. Nem volt igaz, hogy „szörnyű munkásszálláson”, „pici és rendetlen szobában”, hajnalban, meg késő este és lopva, az íróasztalfiókban írta csodálatos műveit.
Béla bácsi itt szabad volt! És biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla is az volt!

Magányos embernek tűnt, és az is volt valójában. Sohasem kapott levelet, és sohasem látogatták, pedig Bokodon lehetett volna. Volt, aki a feleségét, gyerekeit, anyósát is lehozta egész nyárra. Gyönyörű kirándulóhelyek voltak a közelben, ahová a vállalat autóbuszos kirándulásokat szervezett. Béla bácsihoz azonban soha nem jött senki, és nem hívták telefonon. Pedig a felesége, Kemény Katalin, bizonyára hallott arról, hogy Mr. Bell régesrég feltalálta a telefont.
Béla bácsi élete akkor sivárnak és érzelemszegénynek tűnt. Ma pedig még inkább annak látom.

Hazajönni, vagy hazamenni
Ide kívánkozik egy életrajzírótól származó a valóságtól teljesen elrugaszkodott idézet:
„Hamvas legfeljebb Budapestre utazhatott kéthetente meglátogatni a feleségét, kicserélni az egyáltalán hozzáférhető könyveket, azután vissza a lármás, koszos, őrült erőműépítkezésekre, ahol hajnalonta írhatott csak pár órát.”
Béla bácsi vállon hordozható utazótáskájában, – amikor otthonról jött vissza, legfeljebb 2-3 könyv lötyögött, – semmi más. Nem volt a táskájában sem vasalt ing, sem otthon sütött pogácsa. Nem volt benne szendvics sem, és nem volt termosz forró teával. Nem volt alumínium ételdoboza otthoni gyümölcsökkel. (Pedig mennyire szerette! Örültem, ha megkínálhattam.)
Nagyon keveset beszélt önmagáról, néha a szüleiről, lánytestvéreiről, gyerekkoráról. Legtöbbet Magdus nevű testvéréről beszélt. A feleségéről soha semmit.
„Mindenki tudja, hogy boldog embernek nincsen irodalma. Nincs festészete, filozófiája, beszéde. Nincs zenéje sem. Ez mind boldogtalanság. Ez a szép boldogtalanság. A boldogtalanság megszépítése, ami az egész művészet.”
Azt gondolom, hogy Hamvas Béla az író, a filozófus ilyen “szép boldogtalanságban ” élhetett.

… Nem csak a külvilágban, hanem otthon is méltósággal tűrte méltatlan helyzetét: a három – vagy négyszobás polgári lakásból neki csak a fűtetlen hall jutott, amelyen mindenki átjárt.
Ellenben Bokodon, csend volt, nyugalom, és nem állt senkinek az útjában. Nem járt senki keresztül-kasul az életén.
A háromszobás lakótelepi lakásban rendszerint egyedül lakott, de ha átmenetileg volt is lakótársa, akkor azt megválaszthatta. Frissen vasalt ingeit, ruháit a lakótelepi takarítónő gondozta. Ápolt volt. A lakását, mint mindenkiét, hetenként kétszer takarították, és hetenként volt ágyneműcsere.
A körülötte élő emberek tisztelték, mert tiszteletreméltó volt, anélkül is, hogy tudták volna kicsoda. Ez a tisztelet Hamvas Bélának, az embernek szólt.
Nagyon kedves, nagyon egyszerű, de öntudatos, kiegyensúlyozott, derűs ember volt.
Minden bizonnyal tisztában volt a saját értékeivel. Az egész lénye méltóságot sugárzott.
Szinte mindig mosolygott. A mosolya a szívéből fakadt és a szemébe futott.
Keveset beszélt. Nem csevegett, nem fecsegett. Annak, amit mondott súlya, értéke volt. Aki Tőle tanácsot kért, az meg is fogadta azt.
Ha Béla bácsi azt mondta, akkor az úgy volt. Eleven volt, férfias, határozott és összeszedett.

Mi történt vele?
Tiszteltük egymást, tekintettel voltunk a másik problémáira, nem áskálódtunk, és nem vájkáltunk egymás életében.
Mint mindenkinek, azt hiszem, Béla bácsinak is a “Gondviselés” nagy ajándéka volt, hogy néhány szép évet tölthetett Bokodon, nyugalomban, és zavartalan békességben. Ezek voltak az utolsó alkotó évei.
Ugyan, miért nem tudnak erről az irodalomtörténészek….?!
Nyugdíjazásától a haláláig még több mint 4 év telt el! Ez alatt az idő alatt azonban amit “otthon” töltött, már csak egy könyv készült el, és a nagyon szomorú levelek:
„… Nem tud megvigasztalni senki a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám.”
Hát nem akadt senki, aki megfogta volna a kezét? Amikor 1964 febr. vagy márciusban elköszöntünk Tőle, még erős volt és egészséges!
Mi történt vele?
Erre csak egyetlen lehetséges válasz van: hiányzott az életéből a szeretet, ami megtarthatta, és ami még itt tarthatta volna.
Béla bácsi a 13 évi távollét alatt megszerethette a zavartalan egyedüllétet, és nyilván hiányzott neki. Talán hiányzott a teljes, korlátlan szabadság is, a külön kuckó, ahová elvonulhatott. Talán hiányzott a végtelen, illatos mező, ahol a fűben elfeküdhetett, s ahol füvet rágcsálva nézte a madarakat és az eget. Hiányzott a végtelen mező, ahol az Őt körülölelő csendben a lelke is szabadon repdesett.

… Ma ennyi év után, sokszor gondolok rá, hogy hiába látszott egyszerű hétköznapi embernek Hamvas Béla, hiába élte a mi, egyszerű, hétköznapi életünket, mégiscsak más volt.
Nem volt közülünk való, de akkor annak hittem. Mintha egy szent reinkarnációja lett volna. Volt egyfajta képessége, hatalma. Képes volt megszentelni maga körül mindent. Talán ezért volt más a mi életünk is akkor, ott Bokodon.
Méltatlan helyzete volt a munkahelyén, írták, és méltatlan helyzete volt otthon. Annyi mindent írtak le róla, ami nem hiteles, és annyi mindent hallgattak el felségéről, Kemény Katalinról, – ami hiteles…
Soha, sehol, semmit nem írtak le Hamvas Béla, az egyszerű, és hétköznapi ember egyszerű és apró hétköznapi örömökkel teli életéről. Pedig ilyen is volt.
Ebben az életében, amelyet én ismertem, rengeteg ilyen egyszerű és hétköznapi öröm létezett.
Nem volt ez hozzá méltatlan élet! Állandó, belülről sugárzó mosolya is erről tanúskodott.
Örülök, hogy ezeket legalább megélhette.

Örökség
Olvastam valahol, hogy az életünkben minden történésnek a földi élet szűk kis látókörébe be nem illeszthető, magasabb rendeltetése van. Talán ezért került Tiszapalkonyára  segédmunkásnak. Talán, ezért került Bokodra is. Talán azért, hogy képes legyen beteljesíteni a sorsát, megírni a Patmosz befejező részét, és a SCIENTIA SACRA második részét, az öt kötetet.
Ha nem is volt boldog Hamvas Béla, de ezekben az években, amíg kedvére dolgozhatott, legalább elégedett lehetett. Csendben, zavartalan nyugalomban, békességben élt. Mi pedig, a munkatársai, szerettük Őt. Élete nem egy istenháta mögötti száműzetésre kényszerített segédmunkás élete volt, a „hangos, zajos, és őrült erőműépítkezéseken”, „gonosz és primitív” emberek között. Minden szépre, jóra fogékony, egymás iránt is segítőkész, tisztességes emberek voltunk. Mellettünk szabad és emberi élete volt. Aztán elment.
Itt hagyta azonban a gondolatait, szíve, lelke, szelleme kincseit. Itt hagyta mindazt, amiért a földre jött. Azt, amit elmondása szerint senki más nem írhatott meg, csak Ő.  Valószínűleg nem fejezte be. Korán távozott.
De amit befejezett, az itt maradt, velünk, nekünk, most már mindörökre.
Könyvei őrzik az Isteni arcát.

Dr Buttyán Kornélné Molnár Márta teljes visszaemlékezése elolvasható a martablog.blog.extra.hu internetes oldalon.