Civil segítség a gátakon: ételt küldtek a civilek

Civil segítség a gátakon: ételt küldtek a civilek

Nincs hozzászólás a(z) Civil segítség a gátakon: ételt küldtek a civilek bejegyzéshez

 Összefogott az ország, és bizonyították a magyarok, hogy legalább a bajban félre tudják tenni a mindennapos összeütközéseket, s egységbe tudnak forrni. Több önkéntes volt, mint amennyire szükség volt, ezért viszont sokan nem jutottak a homokzsákok közelébe. De nekik sem kellett tétlenül várniuk az árvízveszély alatt.

Egyszerre volt probléma, hogy sokan hiába akartak, nem tudtak segíteni, míg mások a gátakon dolgozva nem kaptak elegendő ellátmányt. A két problémát egy civil ötlet és kezdeményezése egyszerre oldotta meg: szendvicsgyárat indult a Keleti pályaudvar közelében.

– Szombat késő délután jutott eszembe a dolog, mert már sehol sem fogadtak önkénteseket Budapesten – mondja Sipos Zoltán, a szendvicskészítés ötletgazdája. – Kellett egy jól megközelíthető helyiség, amit egy ismerősön keresztül a Civil Mozgalom ajánlott föl. Ezután csak meg kellett hirdetni az akciót, és várni a jelentkezőket. Úgy terveztem, hogy csak vasárnap dolgozunk, és összeállítunk ötszáz szendvicset.Ez azonban nagy tévedés volt!
Sipos 250 adag szendvics-alapanyaggal érkezett, amit a rengeteg önkéntes segítő pillanatok alatt földolgozott. Nem volt azonban ezzel vége: egyre többen és többen jöttek. Volt, aki csak néhány zsömlét hozott, mások pedig több százas zsákokat.
Az első nap négyezer (!) szendvicset juttathattak el a gátakra. Világos volt, hogy nem lehet abbahagyni a munkát.

– Kaptam egy telefont szombat este, hogy élelmiszeradományok elkészítéséhez kellene helyiség – mondja Tóth Kata, a Civil Mozgalom budapesti koordinátora. – Természetesen azonnal igent mondtunk. Ez egy teljesen civil, pártoktól, egyházaktól független kezdeményezés volt. Én koordináltam a munkát a második naptól. Öt nap alatt talán tíz órát aludhattam, de a sorozatos sikerélmények miatt egyáltalán nem érzem magam fáradtnak!

Az első nap és első csalódás

Vasárnap délután egy órakor indult a munka a budapesti Mosonyi utcában, a Keleti pályaudvar mellett. Sipos elmondta, hogy már a szervezés előtt lekötött egy asztalt egy fővárosi pingpongteremben, így a délutáni időpont emiatt alakult ki.

– Végül nem tudtunk játszani, mert reggelre egy rádió beolvasta az üzenetet és a telefonszámomat, így percenként csörgött a telefon. Mire valakinek válaszoltam, egy másik személy már hívott is. Így telt a délelőtt.
A körülbelül ötven főt befogadó irodába legalább kétszázan jelentkeztek. A munka folyamatos volt, az eredeti ötszázas célszámot pedig folyamatosan emelgették. A nap során száz adag meleg ételt is fölajánlottak a csoportnak, valamint elkészült négyezer szendvics.
Az eredeti közlemény szerint a munkát teljesen civilek végzik, akik a kész szendvicseket fölajánlják a Máltai Szeretetszolgálatnak kiszállításra. Azért nekik, mert ők végeztek még szendvicskészítést, igaz, nem fogadtak önkénteseket. Naponta húsz emberrel készítettek körülbelül kétszáz kilogrammnyi kenyérből élelmiszert. A szendvicsgyár felajánlását elfogadták e-mailben és telefonon is.
Azonban a nap felénél a kommunikációs osztály vezetője váratlanul lemondta az együttműködést. Azt mondta, nem veszik át az ételt. A csapat kétezer kész szendviccsel és legalább ugyanennyi alapanyaggal logisztikai támogatás nélkül maradt. A máltaiak ráadásul sajtóközleményt is kiadtak, hogy a civilek a nevükben gyűjtöttek, pedig ez nem volt igaz.
A Katolikus Karitász érkezett segíteni: Écsy Gábor atya, az országos igazgató személyesen jött este a szendvicsekért, és szó szerint szólni sem tudott a döbbenettől, mikor meglátta a mennyiséget. Végül sikerült a Katasztrófavédelem segítségével kiosztani a gátakon dolgozó civileknek.

Együttműködés a hivatásos szervekkel

A második naptól már a katasztrófavédők kérték a szendvicsgyár segítségét. Az internetes felhívások sikeresnek bizonyultak, ha éppen fogyóban volt a felvágott vagy az alufólia, akkor perceken belül érkezett valaki egy nagyobb adaggal. Sokan telefonáltak a koordinátoroknak, akik pironkodtak amiatt, hogy csak néhány zsömlét vagy pár liter ásványvizet tudnak hozni, mert ennyit engedhetnek meg maguknak. A többség nem is sejtette, hogy a napi 4–5 ezres adag éppen ilyen apró adományokból állt össze! Néhány pékség és más vállalkozó is besegített a munkába, de az adomány oroszlánrészét magánszemélyek hordták össze.
Szerda estére közel 16 ezer szendvicset osztottak ki. A süteményekkel, csokoládéval, kávéval, gyümölccsel, ásványvízzel, konzervekkel együtt az összes adomány értéke elérte a 4,5 millió forintot. Ez bizony azt jelenti, hogy egy teljesen civil, mindenféle támogatás nélküli szerveződés napi egymillió forintnál is nagyobb értékben volt képes élelmiszert gyűjteni és eljuttatni a gátakon dolgozóknak!
A katasztrófavédelem már a második naptól „rendelt” a Szendvicsgyártól a budapesti önkéntesek számára. Szerdára már a fővárosi katasztófavédők, tűzoltók, sőt honvédek is a szendvicsgyárból érkező ételt és süteményeket ették. Hiába az állami szervezkedés: gyakran olyan rossz minőségű és kevés élelmiszert kaptak, hogy örömmel fogadták a civilek adományait is.
A szendvicsekből vidékre is küldött az óriási adagból – Baja, Mohács, Fajsz, Dunabogdány, Leányfalu, Szigetmonostor – csak néhány helyszín a sok közül.

Hogyan tovább?

Bár csak egynaposnak tervezték, végül fönnmaradt a szendvicsgyár – méghozzá addig, amíg emberek dolgoznak a gátakon. A szervezők most úgy gondolják, érdemes lenne ezt az értékes közösséget összetartani, és a későbbiekben is élelmiszeradományozással foglalkozni.
A szendvicsgyárban sokféle ember megfordult: hetvenéves, egykor bíróként dolgozó hölgy huszonéves fiatalokkal dolgozott össze, mintha mindig is ismerték volna egymást. Jöttek családok gyermekekkel, sőt két komplett iskolai osztály.
Megszűntek a különbségek: nem számított kor, nem, anyagi helyzet: a cél közös volt!
Ez az árvíz a civil összefogás erejének bizonyítéka volt: a gátakon dolgozók vagy éppen a háttérszemélyzetként helytálló szendvicskészítők azt jelezték, hogy ebben az országban nem lelketlen robotok élnek és dolgoznak egy államgépezet alatt, hanem lélekkel-szívvel élő emberek, akik akarnak és tudnak tenni azokért az értékekért, melyeket közösen vallanak.

– Az első nap kint volt nálunk a rendőrség, majd fölhívtak a Belügyminisztériumból – emlékszik vissza Sipos Zoltán. – Azt kérdezték: mégis kik vagyunk? Nem hitték el, hogy háttértámogatás nélküli, független civilekről van szó. Mikor már másodszor kérdezték, mégis kiknek dolgozunk, azt mondtam, hogy talán nem ismer minket, de mi vagyunk az állampolgárok. Tényleg csak ennyiről van szó.

About the author:

Leave a comment

Back to Top